Elefánt a porcelánboltban – bordói dog a lakásban

A bordói dog mennyire való vajon lakásba?

Aki látta az Egyik kopó, másik eb filmet, az rögtön képben van, mire is gondolok. Turner nyomozó, aki gazdája halála után fogadja be Hooch kutyát, aki egy méretes, és kellően neveletlen bullmasztiff, nem éppen kutyabarát. Sőt, igazi kukacos, rendmániás pasi, aki szinte mindenkinek az idegeire mászik. Nem is az állat iránti elkötelezettségből dönt Hooch befogadása mellett, hanem azért, mert a kutya gazdája megölésének egyetlen szemtanúja, hát azt gondolja, vele majd megoldja élete első komoly bűnügyét. Nem spoilerezem a filmet, hátha valaki még nem látta. De annyit érdemes elmondani, hogy bár Hooch ronda, nagy, vörös, folyton nyáladzik, és szétrág mindent, romokba borítja Turner egész házát, de elhozza a szerelmet a magányos rendőr életébe, és akár élete árán is megvédi új gazdáját.

Nos, a bordói dog pontosan ilyen. Pontosan olyan, amilyennek a filmben bemutatják. Kedves, kajla, bolondos rosszaság, de ugyanakkor kirobbanó erejével, hatalmas és erős állkapcsával igencsak félelmetes jószág. A hatalmas, izmos test képes hatalmas károkat okozni, pedig a jóságos óriás szeretettől csepegő nyállal ilyet nem tervez.  Persze azért ne legyünk naivak. A bordói dog nem selyempárnás ölebknek „készült”, sokkal inkább kettős feladatot ellátó hadi kutya volt. Az volt a dolga, hogy ha éppen nem harcolt, akkor a családi birtokot védje a farkasoktól és a medvéktől, meg egyéb fenyegető vadállatoktól. Amikor éppen nem háborúzott, mert más fegyverek váltották fel a kadi kutyák szerepét, akkor kutyaviadalokon használták, egyszóval a bordói dog élete nem a szalonokhoz kötődött, és a címbéli elefánttal ellentétben a porcelánboltokhoz sem. Mindez a mostoha sors azt eredményezte, hogy amikor betiltották a viadalokat, a fajta is majdnem kihalt. De szerencsére csak majdnem!

A bordói dog ősi élete

A legendák szerint már az ókorban is léteztek bordói dog jellegű kutyák, de hát valljuk be őszintén, a legtöbb molosszus félére ezt mondják. Az összes fajta kedvelője sajátját véli felfedezni az igen korai molosszus ábrázolásokban. És hát ez érthető is.

Egyébként az ókorban javarészt az asszírok használtak hadikutyákat. Mindegyik eb hatalmas méretű, roppant csontozatú és izomzatú, széles fejű volt, és hogy fokozzák a hatást, a kreatív gondolkodású ókori hadfik bőrvérttel szerelték fel a kutyákat, hogy a tőrök, lándzsák, szabják, nyilak döféseitől védjék őket, ráadásul nyakörvükre szögeket, pengéket erősítettek. Ezzel érték el, hogy a kutyák a csatában a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Mondjuk a bordói dog nem éppen az asszírok ebe volt, hiszen Bordeaux- városa gall földön található, de az ősapa, azaz a bordói dog fajta Ádámja valószínűleg ott harcolt az asszírok mellett a csatatereken.

A mai Franciaország területén élő gallok is rendelkeztek hadi kutyákkal, és a rutinos és nagyon okos gallok már nem csak a harcokban, de nagyvad (vaddisznó, medve, bölény) vadászatokon is használták az ebeket, hogy képességeik egyetlen pillanatig se maradjanak kihasználatlanok. Ezen ősi molosszus jellegű kutyák a későbbi időkben keveredtek az ország területére kerülő angol masztiffokkal, és megszületett a bordói dog. Az egyre népszerűbbé váló kutyák bátran vadásztak, és még bátrabban őrizték gazdájukat és annak birtokát, vagyonát. Na ez igen sokba került nekik, ugyanis a francia polgárháború idején, amikor is a felkelők tömegével dúlták föl a nemesi családok birtokait, a kutyák kutyakötelességüknek érezték megvédeni az övéiket. Így hát a csőcselék nemes egyszerűséggel lemészárolta a kutyákat, és persze utánuk a gazdákat is. Amely család túlélte az ámokfutást, az elmenekült, és vitte magával a kutyát is, hiszen egy olyan hűséges társ, mint a bordói dog, nem maradhat el.

És hogy miért lett a neve bordói dog? Azért, mert a kihalástól a város híres kutyaviadalai mentették meg a fajtát. Itt ugyanis igen kiválóan szerepeltek az egykori hadi ebek, -és hát nagy pénzek forogtak ebben a játékban. Annak ellenére, hogy sok komoly kutyaszakértő finnyáskodva fogadta az új, ám randának vélt és nyáladzó fajtát, már 1863 óta „Dogue de Bordeaux”, azaz bordói dog néven fut a gallok ősi ebe.

A bordói dog az új Obelix

És ha már a galloknál tartunk, akkor igazán találó, ha a bordói dog jellemét Obelixhez hasonlítjuk. Emlékeznek, milyen is Obelix, Asterix jó barátja. Nos, a két hős igazi, elválaszthatatlan barát. Asterix kicsi, rafinált, Obelix hatalmas termetű, igazi óriás. Kisgyerek korában beleesett a varázsitalos kondérba, innen ered mindent felülmúló ereje, mely sosem múlik el. Emellett Obelix szeret enni, de igen érzékeny arra, ha daginak, kövérnek, meláknak csúfolják. A kissé együgyű figurának – aki mindenkit ,aki nem gall, dilisnek mond – azonban igazi arany szíve van.

Nos, ez a kutyafajta pont ilyen, azaz olyan, mint Obelix. A legendás ősök agresszivitása a mai bordói dog jellemétől igen távol áll. A modern változat békés és nyugodt, sőt, kissé flegmatikus alaptermészetű. Imádja a családját, ahol hatalmas, gyengéd mackóként viselkedik. A gyerekek legjobb játszótársa, kis barátainak szinte mindent eltűr. Igazi, hűséges barát. Imád enni, kicsit lomhának tűnik, és sokan butusnak gondolják az állandó nyálcsorgatása, bambának ható nézése miatt.

De a bordói dog egyáltalán nem butus. Ebben bizony nem hasonlít Obelixre. Sőt, ha sikerül a nyugalmából, béketűréséből kizökkenteni – ami nem könnyű feladat -, akkor robban, akár egy bomba. A tohonyának tűnő, hatalmas test hihetetlen gyorsasággal képes mozgásba lendülni, lifeg a pofája, csepeg a nyála, és támad. Akit utolér, azt már méretével és súlyával képes letaglózni, és erős, egykoron medvéken edzett állkapcsa bizony fájdalmas üvöltést csihol ki a harapás elszenvedőjéből. Egyszóval a bordói dog nem játék!